Hogyan lett karácsonyfám.
Egyedül élek, és ötven éves koromig hazajártam a szüleimhez karácsonyozni, fel sem merült a saját karácsonyfa ötlete. Aztán előbb Apu, majd Anyu meghalt, és nem megyek haza. Amig hazajártam, az ismerőseimmel a karácsonyi találkozások lementek max 23-ig, és így senkinek nem tűnt fel, hogy nincs fa. Utána összejött a nagy futam. Baráti család férfi tagja 24-én délelőtt jött át, és megkérdezte, hogy hol a karácsonyfám. Én, nincs, nem volt, nem lesz, nem kezdek el vén fejjel bohóckodni. Meghallgatta. Elment. Húsz perc múlva csengetnek, nyitok, bepánikolok. Ott áll a barátom egy fával. Ijedtemben majdnem kitoltam a lépcsőházba, ilyesmiket mondva, hogy se tartóm, se diszem, és egyáltalán, én nem akarom. Megoldotta, a felmosóvödröt becsomagolta arany fóliába (az volt), beállította a fát. „Arany” golyófüzéreim voltak, mert az asztalra lerakott fenyőágat ezzel szoktam köríteni. Lett karácsonyfám. Voltam olyan hálátlan és gátlástalan, hogy január közepén még elpanaszoltam Neki, hogy mekkora gond volt eltüntetni a fát. Ezek után a következő évben cserepes fenyőt kaptam, ami csak augusztusban pusztult el. Akkor már a föld eltávolítása is gondot okozott (8. emelet). Beadtam a derekamat, lesz karácsonyfám, megegyeztünk, hogy legyen az övé az az „öröm”, hogy minden minden évben Ő veszi meg a fámat, és beállítja nekem, és most ott tartok, hogy már évek óta nagyon örűlök a karácsonyfámnak.
Na, ez az idei, gyönyörű. Az egyik kolléganőm kiröhögött, mert, mint mondta, ahhoz képest, hogy soha nem akartam karácsonyfát, és ezt hangoztattam is, pár éve swarovski kristályokból csináltam karácsonyfadiszt, (azok a lelógók), hát igen. És most boldog vagyok a karácsonyfámmal. Ennyit a szeretetről!
